Történt egyszer Indiában, hogy egy faluban egy nagy, dühös, veszélyes elefánt elszabadult. Rombolt amerre járt, félelmetes agyarával, erős ormányával fellökött mindenkit, hatalmas lába a földbe döngölte azt, amire rátaposott. Arra járt egy fiatal tanítvány, aki nemrég jött el a mesterétől és hatalmas örömmel töltötte el, hogy mindenben látja az egységet, azonosulhat az ég madaraival, a föld állataival, a természet részeként akár magával Buddhával is.
Hagyjatok, én meg tudom állítani! – szólt, hiszen csak ránézek és meglátjuk egymás szemében az egységet, a szeretetet, hiszen mi itt ebben a világban közösen élünk…
A falusiak körbefogták, figyelmeztették, hogy az állat vad, ne menjen oda. Ám ő nem hallgatott rájuk, és puszta kézzel próbálta befogni az elvadult ormányost. Az elefánt suhintott egy nagyot, és akkorát csapott rá, hogy átrepült a kerítésen, nekizuhant egy háznak és össze -vissza törte magát.
Másnap a kórházban magához tért és elkezdett fohászkodni: Miért bomlott meg a nagy egység? Miért hagytad, hogy megsérüljek? Miért nem figyelmeztettél a veszély nagyságára?
Ekkor egy hang így szólt hozzá – ha már az egységnél tartunk fiam, én bizony ott voltam a falusiak között, akik próbáltak lebeszélni arról, hogy odamenj…