Élt egyszer egy messze földön, a csodaszép hegyek között egy híres vadász, Wu-Tang. Őt azonban nem érdekelte a táj szépsége, egész nap csak vadakat lesett az erdőben. Kezében mindig készen állt az íja, tegezében mindig volt elég nyílvessző, és büszke volt arra, hogy soha nem téveszt célt. Nem volt olyan állat, akit ne tudott volna leteríteni. 

Egy nap egy kis szarvasgidát látott, mely az erdő egyik legaranyosabb, kis fakószőrű teremtménye volt. De ő nem látta a kis állat szépségét, esendőségét, egyből egy nyílvesszőt lőtt rá, és leterítette. Ekkor panaszos bőgéssel törtetett elő a bozótból a kisgida anyja, a szarvastehén. Odarohant az összesesett kisgidához és kétségbeesetten nyaldosni kezdte a sebét , bökdöste orrával, hogy álljon már fel...

Néhány méterre Wu-Tang ott lapult a fűben és megörült: "Ó, hát ez még nagyobb zsákmány, a kettő jobb, mint az egy!" - és lenyilazta a szarvastehenet is. 

 De ez sem volt elég, mivel további erősödő zajt hallott a sűrűből. "Nocsak, itt az egész csorda, talán még két-három zsákmányom is lesz!" - Amerről hallotta a hangot belőtt arra egy nyilat. Büszkén hallotta a földre zuhanó test hangját. Aztán egy nyögést és kiáltást hallott, de akit elejtett, a gőgjében vakon kilőtt nyíllal, az nem szarvas volt, hanem a tulajdon kisfia, aki azért jött utána, hogy az apja megtanítsa vadászni. 

Wu kábultan állt, és úgy hallotta, hogy egy mindent átható hang körülveszi, és azt mondja: "Most már tudod, milyen érzés... Az állatok is védik, tanítják, szeretik a kicsinyeiket, érzed, mekkora kínt okoztál?"
Wu csak állt, és nem tudott megszólalni sem, kezéből kiesett az íj, a nyíl, szinte nem is jutott el hozzá, hogy odaértek azok az állatok, akik azt a hangot okozák, amiért lőtt. Nem szarvasok voltak, hanem tigrisek. Azonban akkor már túl késő volt számára.