Élt egyszer Tibetben egy híres tanító, akihez messzi földről jártak az emberek, hogy hallgathassák, kikérhessék tanácsait, gyógyítását, vagy áldását. Hatalmas sokaság várta őt nap, mint nap, és a kolostorában is szeretetnek és köztiszteletnek örvendett.
Amikor beszélt, mindenki hallgatott, csak úgy itták a szavait. Kivéve egy valakit. Egy ember ott ült mindig oldalt, figyelt és kritikus beszólásaival gyakran keltett megbotránkoztatást a hallgatóságban. Nyilvános vitákon sokszor vett részt a mesterrel, sokszor gúnyolta, kötekedett, kételkedett, kiforgatta minden kijelentését. Figyelte a mester minden lépését, kritizálta, sokszor felhánytorgatta emberi hibáit, gyengeségeit.
Az ájtatos tanítványok haraggal tekintettek rá, mint a hely rossz szellemére, akit a démonok küldtek. Amikor azonban panaszkodtak a mesternek, elmesélték miket tett, vagy mondott róla, az csak mosolygott.
Egy nap aztán jött a hír, hogy ez a „démoni” ember meghalt. A többiek megkönnyebbült arccal vették tudomásul, de megszokásból tisztességgel készültek a temetésére. Mindenki megdöbbent, hogy a temetésen csak egyetlen ember sírt szívből, és ez maga a mester volt. A ceremónia után az egyik tanítvány megkérdezte: vajon a halott túlvilági nehézségei miatti aggodalmában sírt?
Nem, dehogy – felelt a mester. Magam miatt sírtam, hisz vele elvesztettem az egyetlen őszinte tükrömet a világban. Most, hogy nincs közöttünk, lehet, hogy én sem tudok tovább fejlődni…