Egyszer régen egy szegény falusi asszony napszámba ment. Mikor véget ért az aratás, munkabérén felül a gazdától kapott egy kosárka friss tojást is. Boldogan indult hazafelé batyujával, hóna alatt vitte a kosarat. Már előre örült, hogy ebből a sok finom tojásból napokig jól fog lakni, nem is kell semmi más.
Aztán elkezdett gondolkodni: Na, várjunk egy kicsit. Nem kellene magamnak megenni mind, jobb lenne kezdeni vele valamit. Van otthon némi lisztem, gyúrok tésztát, kiviszem a piacra, eladom, így sokkal többet ér. Az árából veszek még lisztet és tojást, lesz még tésztám, eladom azokat is. Keresek a tésztával annyit, hogy vegyek egy kecskét. Az tejet ad, sajtot is fogok tudni árulni. Lesz majd egy egész kecskenyájam és sok tyúkom, aki tojja a tojásokat. Gazdag leszek pár éven belül, építek ólakat a házamhoz. Sőt még jobb, ha új házat fogok építtetni. De nem itt, az alvégen, ahol lakom, hanem a falu felső során, ott a dombon, ni!
Az asszony felnézett a dombra, szemével már kereste, hol is lesz a legjobb hely majd a házának. Nem vette észre a nézelődésben, tervezésben, hogy egy göröngyre lépett. Megbicsaklott a lába, elvágódott, és elejtette a kosarát, amiben minden tojás ripityára törött, szétfolyt a porban.
Éljünk mindig a jelenben, figyeljünk mindig arra, amit éppen csinálunk. A nagy tervek kellenek az élethez, de oda a jelenben megtett kicsinek vélt lépésekkel tudunk eljutni.