Egyszer réges-régen egy mester tanításokat adott fiatal követőinek. A tanítványok ismerték az öreg nagyhatalmú tudását és könyörögtek neki, hogy árulja el nekik azt a mantrát, amivel a halottakat is fel lehet támasztani. Az öreg először szabadkozott, hogy ilyen nem létezik, nagyon, de nagyon veszedelmes dolgot kérnek tőle. De a tanítványok csak esedeztek tovább. De mihez kezdenétek ti azzal a veszélyes tudással? - kérdezte a mester.
Semmit, semmi rosszat, csak a hitünket és az elhivatottságunkat erősítené. – válaszolták.
Fiaim, az éretlen tudás, a tudás tapasztalat és belátás nélkül roppantul veszélyes dolog – mondta az öreg.
Mikor éretlen a tudás? – kérdeztek vissza a tanítványok.
A tudás akkor éretlen, amikor annak a kezébe ad hatalmat, akiben nincs meg az a bölcsesség, hogy megfelelően tudja használni.
De a tanítványok csak tovább könyörögtek addig, amíg a mester minden aggodalma és meggyőződése ellenére a fülükbe súgta a titkos erejű mantrát. Nagyon kérte őket, hogy csak a lehető legpontosabb utasításaival és körültekintéssel használják.
Nem sokkal ezután a tanítványok egy csoportja egy sivatagos helyen ment át. Egyszer csak megpillantották a homok és a kövek alól kilógó napszítta csontokat. A könnyelműség szellemében - ami már együtt szokott járni a társasággal, - elhatározták, hogy azonnal kipróbálják új tudásukat, a nagyerejű mantrát, amit az öreg kérése ellenére is csak hosszas és megfontolt gyakorlás után lehetett volna. Abban a pillanatban, amint elhangzottak a mantra szavai a napszítta csontok életre keltek, ragadozó farkasfalkává lettek, akik egykor éhenhaltak a sivatagban - űzőbe vették a tanítványokat ,és cafatokra szaggatták őket.