Volt egyszer egy fogadó, amit Ezüst Csillagnak hívtak. A fogadós mindent megtett, hogy becsábítsa a fáradt utazókat, nyereségessé tegye a boltot. Ügyelt mindenre, az ágyak kényelmesek voltak, az étel finom és változatos, az árak is barátinak voltak mondhatók, ám mintha el lett volna átkozva a hely, senki nem állt meg előtte, senki nem tért be egy éjszakára se.
A fogadós nagyon szomorú és kétségbeesett volt. Egy napon arra járt egy bölcs öregember és meglátta a fogadóst a ház előtt. bement hozzá. A fogadós beszédbe elegyedett vele és elmondta az ő nagy panaszát. Az öreg erre így szólt: nevezd át a fogadódat!
- Az lehetetlen, felelte a fogadós, ezt a helyet mindig is Ezüst Csillagnak hívták! Így ismerik a környéken.
Nem! – mondta határozottan a bölcs, ezentúl Öt Harangnak fogod hívni. A bejárat fölé pedig fel fogsz akasztani hat harangot.
- Hat harangot? – de hát ez abszurdum! Ugyan mire lenne az jó?
- Csak próbáld ki, mosolygott az öreg és elment.
Mit volt mit tenni, a fogadós kipróbálta a tanácsot. A következő történt: aki csak elment a fogadó előtt, mind betért, hogy felhívja a hibára a figyelmet, gondolván, hogy senki más rajta kívül észre nem vette. Bent azonban szívélyes meglepetésként érte őket a meleg, a kellemes ételek, a jó italok, a szívélyes kiszolgálás. Le is ültek, ott maradtak, megadván a fogadósnak a sikeres napi forgalmat. A hely ismert lett.
Kevés dolog van, amiben akkora örömünket leljük, mint mások hibáinak kijavítgatásában, emlegetésében.
(Anthony De Mello)