A zen művészetként ismert szellemi utak gyakorlása számunkra komoly nehézségeket jelent. Akármelyik művészeti területre tekintünk is, legyen az képző-, zene-, vagy mozgás-, illetve harcművészet, ezek a nehézségek elsősorban nem technikaik, noha kétségtelen, hogy ebből a szempontból sincs könnyű dolgunk, hanem mentálisak, illetve kifejezetten szellemiek. Kultúránk, neveltetésünk, tapasztalataink ugyanis nem készítenek fel arra, amivel a praxis során találkozunk. Ilyen akadály például az a hiány, amelyet a gyakorlást kiegészítő elmélet és a személyes tutorálás teljes hiánya jelent. Hagyományos formában a tanítvány nem kap sem szellemi, sem lelki segítséget, annál is inkább, mert a zen buddhizmus szellemében az is az út („dó”) részét képezi, hogy a technikai útmutatáson túl felmerülő járulékos nehézségéket maga oldja meg.
Az Üres harang a zen művészet jegyében született, mégis eltér a klasszikus hagyománytól, mivel, egyfajta épületes olvasmányként segítséget nyújthat a zen művészetek gyakorlói számára. Annál is inkább, mert a szerző önmaga megsegítésére írta, amikor szembekerült azokkal a nehézségekkel, amelyekkel a sakuhacsi, a japán bambuszfuvola praxisának elsajátítása során találkozott. Nem kíván azonban a sakuhacsi játék rendszeres elmélete lenni, noha első olvasata szerint tartalmaz erre mutató elemeket. A könyv olyan szellemi dimenziókat érint, amelyek túlterjednek a művészet bizonyos értelemben zárt, biztonságos és kísérletezésre is alkalmat adó körein, s ilyenként olyan olvasók érdeklődésére is számot tarthat, akik nem a művészet felől fogalmazzák meg egzisztenciális kérdéseiket. Fő témája az emberi cselekvés, amely nem merülhet ki a művészetek gyakorlásában, ahogyan a zazen értelmét sem merítheti ki a dódzsóban való mozdulatlan ülés ténye: a művészet gyakorlása, miként a zen buddhista meditáció is végső jelentését a világban való cselekvés során nyeri el.
