Élt egyszer kelet-Khámban egy idős férfi, akit a többi falubeli egyszerűen csak a Mani embernek hívott. Éjjel és nappal pörgette a kis imamalmát, rajta Szerető Szemek mantrájával, az OM MANI PEME HUNG szótagokkal. A férfinak volt gy fia, a felesége  rég meghalt. Minden vagyona a házacskáján túl egy ló volt, azzal jártak napszámba. Egyszer a lova elszökött, felment a hegyekbe. A falusiak nagyon sajnálkoztak, óbégattak, tanácsokat mondogattak, ám az öreg csak ült és forgatta a kézi imamalmot, aki  kérdezte, csak ennyit monditt: Hálás vagyok mindenért. Ugyan ki mondaná el mi a jó és a rossz? Majd meglátjuk.


 Pár nap múlva reggel a ló visszatért a hegyekből, magával hozott pár hegyi musztángot. Az öreg, meg a fia megszelídítették a lovakat. Ekkor mindenki gratulált az öregnek, meg a fiának, mekkora szerencse érte őket. Gazdagok lettek, a lovakkal sokkal többet tudnak majd keresni. Az öreg csak mosolygott, forgatta az imamalmot: hálás vagyok, de ki tudja...tettem amit tudok, hát majd meglátjuk...


Nem sokkal ezután a faluban lovasversenyt szerveztek. Az öreg fia is indult, ám a hegyi musztáng levetette a hátáról és olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörte a lábát, nem tudott járni. A falusiak sápítoztak, sajnálkoztak, átkozták a vad lovat. Követelték, hogy le kellene vágni, ám az öreg nyugodt maradt.


A mani ember éjjel és nappal ott vigyázta a sérült fiát, és forgatta az imamalmát. Nem panaszkodott, nem reagált a sirámokra, csak ennyit mondott: Hálás vagyok, legyen kegyes Buddha a fiam életéért... Meglátjuk, mit hoz a jövő...

A következő héten katonák jöttek sorozni, elvittek minden épkézláb fiatal férfit a határvidéken kitört háborúba. Az öreg fia az ágyon feküdt, ő maradt az egyetlen fiatal otthon. A szomszédok gratuláltak a kivételes jószerencséhez és átkozódtak a császár haditervei miatt.

A mani ember csak ült és mosolygott: hálás vagyok, igen, de majd meglátjuk... és pörgette szótlanul tovább az imamalmát.