Nagy tömeg volt a piacon, hosszú sorokban álltak az emberek, hogy friss élelmiszert vegyenek. Egyszer csak, hosszas várakozás után középről kipattant a sorból egy fürge kis öregember és így kiáltott: na, én nem állok itt tovább, majd eszem azt, ami otthon van!  -és botjával kopogva a köveken elsietett. Az emberek csak nézek utána.

 Máskor meg az orvosi rendelőben ültek a betegek sorban, a kisöreg felpattant és odament a nővérhez: Kérem, adjon egy új időpontot, visszajövök később. Sietek, nem érek rá. – Az emberek összenéztek, valaki megszólalt:

 Nézd, már biztos elmúlt nyolcvan éves, hova a csudába rohan el? Mi dolga van még az ilyennek? – Az öreg megfordult, és így szólt:

Jól hallok ám én, pedig most múltam el nyolcvankettő! Pontosan ez az oka annak, hogy nem veszíthetek egy pillanatot sem abból az értékes időből, ami nekem még az életemből hátravan.

Véges az az idő, amit ebben az értékes emberi testben tölthetünk. Aki számára ez már világos, az nem fecsérli életét haszontalan és jelentéktelen dolgokra, tétlenségre.