A Bódhiszattvának ötszáz követője volt, akik vele éltek a hegyi házában. Naponta egyszer, minden hajnalban a tanítványok fele eltávozott élelmet keresni, alamizsnát gyűjteni. Hirtelen a Bódhiszattva megbetegedett és lefeküdt.

Az otthon maradt követők körbeállták az ágyát. Látták, hogy az öreg már nagyon gyenge, így megkérdezték tőle, mi az életének a valódi eredménye. A Bódhiszattva csendesen azt válaszolta: „Semmi.” Nem értették meg a bölcs ember szavai valódi jelentését. Hangosan vitatkozni kezdtek, kérdeztek, vádoltak, bizonygattak.

Bukásnak tekintették, hiszen semmit sem ért el. Közben csendben, miközben senki sem figyelt rá, a Bódhiszattva örökre lehunyta a szemét.

Az ostobák egyszerű temetést adtak neki, szertartás nélkül. Amikor a követõk másik felének főnöke visszatért, elmagyarázta a többieknek, hogy az öreg olyan nagy isteni értéket értett meg, hogy mindent elért, amit elérhetett: a dolgokat rendes megjelenésükön túl láthatta.

De a többiek nem értették őt, nem hallották meg a mindenen túli hallgatásának értelmét.

Egyik éjjel a Bódhiszattva megjelent a követõi álmában, és azt mondta: „Aki hallja az igazságot és azonnal megérti, az sokkal jobb, mint száz bolond, akik száz éven át gondolkodnak.” A követõk aztán rájöttek, hogy hallgatni kell, amikor a bölcs beszél.