Tengerparti történet

Egy szép nyárvégi napon egy család pihent a tengerparton. A szülők és három kisgyerek. Az apróságok homokvárakat építettek, játszottak a kavicsokkal, szaladgáltak a parton, kis lábukról messze rúgták a papucsaikat és szaladtak kagylókat gyűjteni. Egy töpörödött öregasszony tűnt fel a távolban, a haját ide-oda fújta a tengeri szél, a ruházata piszkos volt és nagy szatyrait szinte húzta maga után. Lassan jött, gyakran lehajolt, szedegetett valamit a földről és eltette. Csendesen mormogott magában.

A szülők magukhoz szólították a gyerekeket és kérték, hogy ne menjenek oda a nénihez. Az öregasszony közel ért hozzájuk, felnézett és fogatlan szájával elmosolyodott, de az üdvözlése nem lelt viszonzásra. A szülők zavartan elfordultak, a gyerekek elszaladtak.

Pár nappal később a szállásukon megtudta a család, hogy a különös öregasszony itt lakik a közelben és azzal tölti a napjait, az lett élete célja, hogy felszedje az éles üvegszilánkokat a homokból, amit kimos a tenger, hogy az erre játszó gyerekek ne sérthessék fel a lábukat.

Amit megfigyelünk elsőre az nem a dolgok valódi természete, hanem az, amit képzelünk róla.

(Anthony de Mello)